Szekeres Ferenc

Tüzes szigeteken az Isten háta mögött

(útiélmények)

Részletek a kézíratból

Teljes terjedelem kb. 120 oldal.

   

Talán, -némelyek szerinti beteges- lelkivilágomból fakad, hogy a zsúfolt, minden kényelemmel “megáldott” túristaparadicsomok helyett olyan tájakra vágyódom leginkább, amik a közkézen forgó útikönyveknek csak a legvégén találhatóak, és ott is csak néhány szűkszavú oldalon, ha egyáltalán említik ezek a könyvek az engem érdeklő vidékeket. Ha némi információ a könyv közepén is olvasható róluk, az egészen biztosan apró betűvel szedett kurta részecskék, valamint ezeknek a részeknek a végére mindig van valamilyen intelem biggyesztve ami azt taglalja, hogy normális embernek miért nem ajánlják e helyek fölkeresését.
Így vagyok én gyerekkori szerelmemmel, az elmaradottnak mondott Szicíliával (ami az utóbbi években talán túristaparadicsommá degralálódik számomra), Izlanddal, ahol még mindig érintetlen a természet egy jókora darabja, sőt a tömegek sem macerálják annyit a magányos, csendes békességre vágyókat és nem utolsósorban a hegycsúcsokkal amikkel kapcsolatban gyerekként sehogy sem tudtam megérteni azt a kitételt, hogy “oda csak a hegymászók mehetnek”. ..

I.rész

Históriás ének az nagy Magyar-izlandi expadíciórul, az Úrnak 1992. esztendeébül

(útiélmények)

Tartalom

1. strófa: A JÓ, ÖREG KONTINENSEN

2. strófa: AZ ALANTI-ÓCEÁN KÖZEPÉN

3. strófa: GONOSZTETTEK MEZEJÉN

4. strófa: ÚJBÓL MEGSZÜLETVE

5. strófa: MADÁRHORROR ÉS EGYÉB MELEG ÉLMÉNYEK

6. strófa: VESTMANNAEYJAR, IZLAND POMPEIJE

7. strófa: AHOL A HŰTLEN ASSZONYOK NYUGOSZNAK

8. strófa: VIKING MAGYAROK

9. strófa: A NAGY MÉSZÁRLÁS

10. strófa: SZÚNYOGLEVES

11. strófa: VÍZ, VÍZ, VÍZ...

12. strófa: MEKKORA EURÓPA?

EPILÓGUS

Térkép

Fotók

   

EXPEDÍCIÓ! Melyik egészséges gondolkodású férfiúnak ne dobbanna nagyobbat a szíve e szó hallatán?
Van akiben az emberevőktől és más vadaktól félelmetes őserdőket, van akiben a kopár homokdünék között bolyongó vándort, van akiben a, Delta bevezető képsoraiból jól ismert, hóviharral birkózó sarkutazót idézi ez a néhány betű. Utazásaim alkalmával többszőr jártam már az agyat szikkasztó délen, hatalmas gleccsereken, felhőket foszlató hegyeken és a föld mélyébe vezető sötét aknákban. Habár ez idáig szerencsére emberevőkkel nem volt dolgom, egyik-másik szicíliai ismerősöm fedhetetlenségéért nem tenném tűzbe e kezem. Annak a bizonyos nyárnak az emlékei azonban a televízió képernyőjéről felénk kiáltó hótalpas ember kalandjait idézik számomra.
Izland, e távoli, a sarkkör közvetlen közelében, az óceán közepén fekvő, a kontinensek mozgása következtében évmilliók óta táguló, hazánkban szinte ismeretlen sziget fölfedezésére tizennégyen indultunk 1992 júliusának elején. Az expedíció tagjai botanikával, geológiával, fotózással, építészettel, foglalkoztak. Az Ingólfur Arnarson (magyar-izlandi baráti) társaság egy, a Magyar Királyi Televízió két fővel képviseltette magát, de voltak olyanok is akik csak Izland iránti vonzalmuktól hajtva vettek részt az utazáson.
És, hogy mit jelent számomra ez a sziget...?
A több tízezer kilométer hosszú, kontinensünket az amerikaitól elválasztó gigantikus repedés óceán fölé emelkedő kis darabkája, a vulkánok kürtőjéből kiloccsanó és a levegőben cafatokká szakadozó izzó kőzet, a gejzír bömbölve égbe törő hófehér vízoszlopa, a piszkosan rotyogó iszapvulkánok gulgulázása, márvány színű medrükben valószínűtlenül kék pillantással a komor fellegekre tekintő langyos tavacskák, a pokol tüzével fűtött gőzkitörések ordítása, a téli fagyban is melegen gőzölgő hegyoldalak, a fűvel fedett, aprócska ablakaikkal a vándorra tekintő házacskák, a tündéri kis fatemplomok, a lábukkal a tajtékzó óceánban ácsingózó sziklafalakon “szárnyas szilvásgombócok” módjára landoló lundák, a fészküket haláltmegvető, harcias támadásokkal védelmező csérek, a víz alól -óriási gördülőkerék módjára- előbukkanó bálnahát, a milliónyi vöröslő krillek, halak, ráják, medúzák, mérhetetlen tömege, a halszárító állványok bűze, az aprócska halászbárkák imbolygása, a meredek hegyoldalakra “ragasztott” legelésző birkák, alacsonyan járó felhők foszlányaival összegabalyodott gyapja, a vulkáni kúpokkal tarkított végeláthatatlan lávasivatag, türkiz repedésekkel szabdalt, fagyos leheletű gleccserek, bazaltorgonákkal ékesített, szűk kanyonokba kényszerített, olvadó gleccservíz táplálta szilaj habú folyók, bömbölő tajtékot vető, szivárvánnyal keretezett vízesések, a víz- és szélszobrász kitartó munkája nyomát viselő pompás kőalkotások, az életükért folyamatosan az elemekkel küzdő csenevész növények, most már visszavonhatatlanul részemmé váltak, kitörölhetetlenül tudatomba ivódtak. Számomra ez Izland, az európai, de számunkra mégis világvégi, csodákkal teli, rejtelmes sziget.
No, de induljunk el végre!...

.

*****


(...) Egy vérfagyasztó reccsenést hallok. Lélegzetem elakad, idegeim megfeszülnek, hátamon jéghideg borzongás fut végig. Úgy látszik elmélkedés közben elszundítottam egy kicsit és most az alattam repedező jégfal hangja riaszt föl álmomból. Idáig is hallottam kisebb-nagyobb reccsenéseket, amelyeket a jégár állandó mozgása okozott, de ez egy ágyúdörejszerű , az eddigieket messze túlszárnyaló erősségű, hang volt, ami közvetlenül alólam tört elő. Lelki szemeimmel már látom amint a megnyíló jég hasadékában egyre mélyebbre zuhanok, miközben a sátor vásznától, a fölszerelésem darabjaitól „körbecsomagoltan” hiába próbálom a legkevésbé is megmoccantani végtagjaimat.

Úgy látszik itt a repedés aljába ékelődve, mozdulatlanságra kárhoztatva kell éhen, szomjan halnom (ha ugyan hamarabb meg nem fagyok), mert ugyan ki fog rámtalálni ezen az istenhátamögötti helyen, főleg akkor, ha ez az átkozott hóesés hamarosan befedi repedésem nyílását. Úgy látszik földi pályafutásomnak nem lesz túlságosan dicső vége! Megborzongok az elébem vetődő sötét jövő láttán, aztán kicsit magamhoz térve azt veszem észre, hogy hálózsákomból félig kibújva a sátram közepén térdelek és a hajnali derengésben már véraláfutásossá szorongattam az imént ösztönösen kezembe kapott jégcsákányom nyelét.

Miután halálfélelmem elmúlik, örömmel konstatálom, hogy egyelőre mégsem a gleccser közepébe fagyva hagyom a hátam mögött ezt az árnyékvilágot. Ekkor valami szokatlan, különös érzés kezd elhatalmasodni rajtam. Nem tudom mi ez, de érzem..., volt már ilyenben részem valamikor. Először nem is értem, igazán mi lehet az, de lassan világosodik elmém: nem hallom a havazás monoton hangját a sátortetőmön. Az utóbbi napokban volt már arra példa, hogy a sátramat elborító vastag hó teljesen letompította a jól ismert, unásig hallgatott monoton hangot, amit a hóesés okoz. Első gondolatom ez alkalommal is ezt valószínűsíti, és kezem már mozdul is a sátoroldal felé, de megütögetve a ponyvát, az könnyedén lebben. Úgy látszik tényleg elállt a hóesés.

Az már biztos, hogy ha azonnal indulnék tovább (a jobb idő beálltára azonban lehet, hogy még napokat kell várni), akkor sem érnék át a gleccseren a megbeszélt időpontig. Ha pedig nem vagyok ott időben a találkozón, akkor társaim képesek lesznek Izland összes mentőalakulatát rám szabadítani, csakhogy „megmenthessenek”. Ekkora fölösleges fölhajtást azonban semmiképp sem szeretnék.

A másik lehetőségem: a maradék időben levonulni a gleccserről és azt megkerülve, vagy hatszáz kilométer megtétele után, talán még időben odaérni a találkozóra. Ebben az esetben meg kell találnom a lefelé vezető utat (fogalmam sincs merre bolyongtam idefelé jövet, és most is csak annyit tudok, ha nem megyek hegynek föl, akkor előbb-utóbb leérek valahová).

Át kell vágnom a hatalmas, Ódádahraun lakatlan vidékén, valamint néhány száz kilométert kellene stoppolnom jókora hátizsákommal, amiről ráadásul olyan hegyes, veszélyes dolgok is lelógnak, mint a jégcsákány, hágóvasak, síbotok. Ez az utazás egy olyan, Nyíregyháza-Bécs közötti túrához hasonlatos, ahol nem lehet vonaton utazni, mert nincs vasút, de autóbusszal sem, mert a buszjáratok is ritkák, a menetrend felől, az utamba eső néhány tanyán érdeklődni sem érdemes, a mi fogalmaink szerinti városok pedig errefelé nem léteznek. Marad a gyaloglás, és a szórványos autóforgalom megállításának kétes kimenetelű kísérlete. Minderre van három napom, feltéve, ha az időjárás lehetővé teszi az azonnali indulást. Nem túlságosan biztató kilátások...

No de először is nézzük csak mi a helyzet odakint. A havazás valóban belefáradt, a köd is oszladozik valamelyest, már vagy száz méterre is ellátni. De el merjek e, indulni ezen az ismeretlen vidéken, ilyen bizonytalan időjárás közepette...? Nem elmélkedem sokáig. Gyors sátorbontást, pakolást, öltözködést követően elindulok; az orrom után, találomra a hegyoldalon lefelé. Jobb kezemben a jégcsákánnyal lépésenként szurkálom a havat a hóvastagság mélységét szondázva, nehogy repedés fölött átboltozódott hóhídra lépve a mélybe szakadjak. A bal kezemben tartott síbottal az előttem lévő domborzatot tapogatom, mert a köd és a fehér hó úgy megszórja a fényt, hogy minden árnyék eltűnik. Látszólag olyan, mintha sima fehér papírlapon járnék. Se domborulat, se horpadás nem látható..., csak a bottal tudom kitapogatni azokat, különben egyszerűen nekimennék a kis buckáknak, belegyalogolnék a horpadásokba.

Egy lépés, egy szúrás, egy tapogatás..., ez a mozgásom üteme. Néha átugrok egy-egy repedést, a gyorsabb haladás érdekében megkockáztatva a lecsúszás veszélyét. Sajnos, van amikor olyan széles repedés keresztezi utamat, amelyet már képtelen vagyok átugrani, ekkor magamban szitkozódva fordulok vissza a zsákutcából. „Szédületes”, óránkénti 500 méteres sebességet is elérek így időnként. Társam (a Majré) állandóan a nyakamon ül. Hideg van, de a hátam verejtékes. Kezd fázni a lábam. Azt mondják, nem is igazi hegymászó az, akinek nem fagyott még le néhány ujja. De én szeretném hazavinni az összes ujjamat, lehetőleg a helyükön! Sötét gondolataimból a környezet kedvező változása zökkent vissza a valóságba. 1200 m alá ereszkedve a köd felhővé változik, és a felhőréteg alatt körbetekintve, így már a levezető útra is könnyedén rátalálok.

A gleccser aljától még nyolc kilométert kell gyalogolnom a fekete salakon a közeli menedékházig. Az alacsonyan járó felhőzet, elöl eltakarja az Askja távoli kráterének peremét és a Herdubreid, tiszta időben innen is látható gyönyörű körvonalait. Mögöttem a Kverkfjöll 1900 m magas tömbje teljesen láthatatlan, és a Vatnajökull jegének is csak a lenyúló lábai kandikálnak elő. A hófehér Vatnajökull ellentéteként vele szemben az Ódádahraun fekete lávamezője nyújtózkodik végeláthatatlanul. A síkot merész formájú salakhegyek keretezik, és itt-ott vulkáni kúpok bontják meg egyhangúságát. Micsoda szélsőségek, micsoda ellentétek: fekete és fehér, fönt és lent, magasság és mélység, jég és tűz. Csak a hideg, a szél, az elhagyatottság, és a kietlenség, ami közös mind a két területen.

A lávamező feketéje nem egyforma. Az apróra töredezett (helyenként már homokszerű), salakállagú láva más tónusban veri vissza a fényt, mint a nagyobb darabos, keményebb kőzet. Helyenként más az anyag összetétele is. Itt-ott a habkő világosabb foltjai szinte világítanak a sötét háttér előtt. Egy-egy helyen ridegen csillannak meg valamelyik Jökulsá (gleccserből eredő folyó) piszkos, szürke szilaj habjai. Hátborzongató, félelmetes, elhagyatott, vad környék ez, a magány birodalma. (...)


*****


(...) Estére végre elérem a várva várt főutat, ami éppen csak kétautónyi széles, keményre taposott, burkolatlan út, ami attól „fő”, hogy szélében sűrűbben vannak verve a karók, nem kell gázlókon átkelni, és viszonylag nagy a forgalom, viszont jobb ha menet közben a sofőr alaposan mereszti a szemeit, mert kérődző birkanyájak gyakran telepednek az út közepére. Az összes kritérium közül engem most a „nagy forgalom” érdekel leginkább, ami így este hét felé eléri az óránkénti hét autónyit is, de egy sem akar fölvenni. Előttem a völgyben a látóhatárig kígyózik az út. Mellette csak elvétve látható néhány farm. Az autókat nem is látni, csak az általuk felkavart és a széllel tovaszálló porfellegek zászlói árulják el, hogy mozog valami ebben a pusztaságban. Két napom van a maradék félezernyi kilométer megtételére. Elszántan nekivágok, gyalog.

A távolban gyér füvön néhány birka legelész. Errefelé az állatokat tavasszal kiengedik a szabadba, egész nyáron őrizetlenül hagyják őket (ugyan ki lopná el őket, hiszen a városnyi lakosságú szigeten „mindenki ismer mindenkit”), és csak télire terelik be a farmokra a nyájat. Éppen ezért meglepődöm, amikor a birkák közül kiválik és rám startol egy kutya. Volt már szerencsém megfigyelni az itteni házőrzők temperamentumát. Egyik-másik az arra járó autó gumiabroncsát is szétszedné veszett dühében. Éppen ezért fölkészülök a közdelemre. Földre teszem a nehéz hátizsákom, leveszem jégcsákányom élvédőjét és várom a támadást. A kiköszörült fémen megcsillan az alacsonyan járó nap bágyadt, narancsló fénye.

„Nem adom olcsón a bőrömet”,- tökélem el magamban. Közelembe érve, a jókora loncsos fekete „dög” lelassítva kezd engem méregetni. Gonosz tekintetével összeakasztom a magamét. Sárgálló agyarai kivillannak vicsorgó pofájából. Ő alig hallhatóan hörög, én csendben próbálok nyugalmat erőltetni magamra mialatt szándékát igyekszem kitalálni. Egy darabig méregetjük egymást. Jégcsákányomat erősen markolva várom a támadását, de egyenlőre csak egymás körül „keringőzünk”. Látom rajta, hogy egyetlen elsöprő rohamra készülődik, gyűjti az erejét, keresi a legmegfelelőbb pozíciót, várja, hogy figyelmem lanyhuljon egy kicsit és akkor... (...)


*****


(...) A hajónk előtt átvonuló bálnacsapat komótos mozgású nagy öregjeinek csak időnként domborodik elő széles háta az óceán szürkéskék vizéből. A hatalmas gördülő kerék módjára, méltóságteljes lassúsággal előtűnő testek acélként csillognak a hullámok taraja fölött. Bezzeg a bálnabébik nagyra nőtt rakoncátlan delfinek módjára, a levegőben nagyokat bukfencezve ugrándoznak, hancúroznak.

-Hosszúszárnyú bálnák.- bök feléjük Magnus Danielsson, a hajó kapitánya.

A „Jökull” fedélzetén eltöltött idő alatt hamar rájöttem, hogy az izlandi halászok kávéval és cigarettával „üzemelnek”, ezért figyelmességem jeléül, hagyom a bálnákat, hónom alá csapom az üres termoszt és imbolygó léptekkel indulok a parancsnoki hídról a hajóorrban lévő konyha irányába. Talán a fedélzet közepén járhatok, amikor fölpillantva megtorpanok és úgy torpantan maradok az elébem tűnő látványtól. Tőlem jobbra a lemenő Nap lángoló koronáját nyaldossák az óceán hullámai. Mintha csak a találkozó két elem, a tűz és víz érintkezéséből születő gőzfelhők volnának a környező fellegek, amiken széles ívben szóródik a vörös vény. Balra a sápadt Hold már kajánul vigyorogva várja, hogy eltűnő égi társa nyomdokaiba lépve egyedül uralhassa az égboltozatot. Alatta a miénkhez hasonló kis halászhajó küszködik a hullámok hátán átbukdácsolva. A Holdtól a hajó fara felé eső látóhatárt a Snaefellsjökull, Fujira emlékeztető, havas csúcsa zárja. Ennyi szépség egyetlen képben! Egy darabig tágra nyílt szemmel szívom magamba a látványt, aztán dolgom végezetlenül sietek vissza a hídra, (...)


*****


(...) A háló bevonását követő három óra múlva nyoma sincs az iménti nyüzsgő eseményeknek. A vakító reflektorok lekapcsolása után ismét előtűnik az északi csillagos ég. Fölöttem a Cassiopea csillagai sziporkáznak, de most túlságosan fáradt vagyok a bennük való gyönyörködéshez. Elalvás előtt egy darabig eltűnődök még a különböző halászati módokon, aztán lassan csak a villogó kések, tüskés hátak, tűhegyes fogakkal teli tátogó álkapcsok, sikamló mozdulatok és dülledt szemű bamba tekintetek képe vetítődik csukott szemhéjam belső felületére.

Arra ébredek, hogy hátam időnként alig ér a fekhelyem lapjához. Úgy látszik a kapitány jóslata bevált, a vihar csakugyan megérkezett. A hajó bakkecske módjára ugrál, vagy bójaként imbolyog attól függően, honnan kapja a hullámok pofonait. Az utolsó éjszaka már erős hullámzásban húztuk be a hálót, reggelre pedig itt van ni..., rettenetes vihar kerekedett ami a halászatot is lehetetlenné teszi. Azt hiszem egyenlőre befejeztük a munkát és most úton lehetünk visszafelé Ólafsvík kikötője felé. Miután a hajóorrból a fedélzeten keresztül föltámogattam magamat a parancsnoki hídra, onnan visszatekintve rémülten állapítom meg, hogy a fedélzet csak időnként látszik ki a rajta átcsapó hullámokból. Pontosabban fogalmazva van olyan pillanat, amikor a fedélzet is kikandikál a víz alól. Azt hiszem csak a hatalmas szerencsémnek köszönhetem, hogy nem mosódtam bele az óceánba, sőt száraz bőrrel úsztam meg a néhány méternyi sétát. Gondolni sem merek arra, mi lenne most velem, ha a hullámok magukkal ragadtak volna. Biztosan nagyon el lennék keseredve azóta..., talán nem csak hullámok, hanem kétségek között is hányódnék.

A legénység nagy örömére a biztonságos hídon hozzálátok előadni a tengeribetegség című tragikomédiámat, ami számomra „tragi” a többieknek pedig komédia. Először csak fülledtnek érzem a fülke levegőjét, de a vihar miatt nem lehet ablakot nyitni, ezért kiállok az ajtó elé, hagy járjon a szél egy kicsit. Mialatt a lépcső vaskorlátjára merevedett ujjakkal azon mesterkedem, hogy talpon tudjak maradni a szélviharban, szomorúan kell megállapítanom a kinti levegő, bentinél semmivel sem kisebb „fülledtségét”. A szél lépten-nyomon permetet csap az arcomba, alattam a fedélzetet mosó tajték gyakran a lépcső tetejéig fölcsap. Nem maradhatok itt sokáig, hacsak nem akarok bőrig ázni. Mélyeket lélegezve próbálom magamat rendbe szedni, de érzem, hogy ez nem sikerül úgy istenigazából. A hajó fordulhatott időközben a hullámzás irányához képest, mert a felcsapó hullámok egyre inkább elborítják a fedélzetet. Kénytelen vagyok fedett helyre húzódni. Belépve a kormányállásba egyből megérzem, hogy nem fogom sokáig kihúzni. Erősen uralkodom magamon. A hajó annyira imbolyog, hogy támaszkodás, fogódzkodás nélkül lehetetlenség talpon maradni.

Érzem amint tekintetem egyre inkább üvegesedik, torkomban hogyan emelkedik egyre magasabbra a gyomorszintem. Tudom, állapotomat az óceán háborgásán kívül a szakácsnak is köszönhetem, ha az utolsó étkezésnél ő nem tálal föl olyan finom pudingot, akkor én soha nem eszem magam dugig abból a sziruposan édes kotyvalékból és most több helye maradna odabent a manőverezésre. De ami megtörtén egyszer az már megtörtént, utólag nehéz segíteni bizonyos dolgokon, hacsak az ember nem szembesül velük még egyszer. Azt hiszem. én hamarosan meg fogom ezt tenni.

Már vágódok is kifelé a vaslépcső tetejére..., még éppen időben ahhoz, hogy odakint könnyíthessek magamon. Hosszasan kémlelem az alattam elörvénylő tengervizet.

-Jobban ..szed, ha előre ..gy a ..jóorrba és lefeksz... Ott ham..osan rendbe fogsz ..nni.- ordít ki a kapitány, de a szélvész süvítésétől, a hullámok dübörgésétől alig értem szavainak foszlányait, inkább csak előre böködő ujjának mozdulatából sejtem mit akar. Hiszen tudom én, hogy „jobban teszem, ha előremegyek a hajóorrba és lefekszem; ott hamarosan rendbe fogok jönni”, de mit csináljak ha képtelen vagyok elereszteni ezt a horpadtra szorongatott vaskorlátot, mert nem hiszem el, hogy ebben az úszó, úszómedencében valaha is elérném a hajóorrban lévő kajüt ajtaját. Állapotom kitartó romlása azonban valahogy bátorságot önt belém és egy életem egy halálom, lemászok a lépcsőn és nekiindulok a ládákkal, bójákkal, kötelekkel, tartalék hálóval telizsúfolt fedélzet labirintusának és a kezem alá kerülő összes kapaszkodásra alkalmas tárgyba erősen fogódzkodva, a lehető legnagyobb fürgeséggel igyekszem elérni a kajütajtót. (...)


*****


(...) Miközben a továbbjutás érdekében kezemmel biztos fogás után tapogatok a saras, csúszós, függőleges sziklafalon, hátamat az amerikai kontinensnek feszítem, míg lábammal a szemben lévő Európát támasztom teljes erővel. Ily módon a repedésbe ékként befeszülve lebegek a két kontinens közötti, sötétbe vesző, általam ismeretlen méretű, de elvben több kilométeres mélység fölött. Társam jóval fölöttem, a repedésrendszer számtalan vízszintes járatának valamelyik emeletén pihen. Olyan az egész, mint egy hatalmas térbeli labirintus. Van egy viszonylag függőleges, akna-szerű repedés, ahonnan különböző magasságokban vízszintes járatok indulnak zsákutcaként, vagy másik szomszédos aknához kapcsolódva. Ahol járunk az nem barlang, bár nagyon hasonlít hozzá, hanem a földkéreg egy gigantikus méretű repedése, amit ezen a szakaszán Észak-Atlanti-hátság néven emleget a tudomány. A Föld középpontja felé történő utazásunk szempontjából nem is kívánhatunk jobb helyszínt, hiszen az ily módon elrepedt kéreg nyílása valahol a mélyben levezet a Föld élő testébe, egészen az izzó magmáig.

Időközben megfelelő fogást találok és egyik lábamat is szilárdan meg tudom vetni egy kis kiszögelésen, miáltal közel fekvő testhelyzetemen változtatva, most nagyjából függőleges állásban kezdek mászni lefelé. Úgy érzem társam is tovább indult, mert apró kövek és sárdarabok hullanak a nyakamba. Föltekintve látom amint a keskeny csíkká szorított ég szemkápráztató háttere előtt Kecskés Feri sziluettje meg-megmozdul néha. Most éppen szétterpesztett lábakkal feszíti magát a hasadék oldalainak, miközben idáig lehallatszik erőteljes szuszogása. Csak a fejemre ne zúgjon! Kövek, meg sár az jöhet a nyakamba, csak a Kecskés megtermett alakja az maradjon ki a szórásból. Mind a ketten kötélbiztosítás nélkül mászunk, igaz a repedés sehol sem túlságosan széles, de a saras felszíne roppant csúszós. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen körülmények között egészséges rám nézve, ha egy legalább kilencven kilós test tizenegynéhány méter magasról a rám zuhan.

Az erős félhomályban inkább csak tapogatom a kapaszkodókat, látásomra alig hagyatkozhatom. Húsz méter mélyen a felszíntől már olyan kevés a fény, hogy lámpát kell gyújtanom a biztonságos haladásom érdekében. Az előző fölfelé szemlélődéstől még káprázik a szemem, egyenlőre a lámpafény dacára is alig látok valamit. A környéken található más repedésekkel ellentétben, ahol annak alját meleg, sőt forró víz tölti ki, természetes fürdőmedencét létrehozva ezzel, úgy látszik az izzó magma itt jóval mélyebben van alattunk, mert nincs ami a dermesztő levegőt felmelegítse. Viszont itt a mélybe jutást nem akadályozza a víz. Vagy mégis...,?

Néhány méterrel lentebb mászva bosszúsan veszem észre az egyre keskenyedő rés aljában a hó és a jég csillogását. Nem adom fel egykönnyen és közelebbről is megnézem, hátha van valamilyen oldalsó járat ami a továbbjutás reményével kecsegtet. Rálépve a hóra, nyomban kiderül, hogy az csak be van boltozódva a szűkületbe, a vékony kéreg egy pillanat alatt leszakad testsúlyom alatt. A velőt fagyasztó érzés hasonlatos ahhoz, amikor néhány éve egy száz méter mély aknabarlang egyik közbenső emeletén, az első egytagú függőleges járat tetejéről, mintegy hatvan méter magasról hulló kövek elől menedéket keresve, a sötétben tapogatózva beleléptem egy négy méter mély aknába. Akkor nagy szerencsém volt, mert a szúk, kör alakú nyílásba hamar beleszorultam, csak a térdem ficamodott ki. Ez a repedés azonban túlságosan tágas ahhoz hogy spontán megszoruljak benne. Még nyekkenni sem marad időm és már érzem is ahogyan elkezdek zuhanni a feneketlen mélységbe lefelé, úti célunk, a Föld középpontja felé. (...)



II.rész

Néhány közeli hegycsúcson..., ismét egyedül

(útiélmények)
1990 évi utazásom élményei kiegészítve a 1993-ig megtettekével.

Tartalom


A LEGNAGYOBBON (Búvárfelszereléssel Európa tetejére)

Már sínen vagyunk
Nyomás, fölfelé
Éjszakai kalandok
A “legnagyobb”-on
Ismét úton


A LEGSEJTELMESEBBEN (Maffiózók földjén)

Megérkezés Szicíliába
Emberrablók között
Menekülés a farkasfogak közül
Egy szerelem története
Az a bizonyos tornác
Késő bánat eb gondolat
A nagyanyó bugyija
A szakadékban majd megszakadsz


A LEGSZEBBEKEN (Gyönyörűséges hegyeken)

Rövid látogatás a szelek uránál
Szicília természetadta világítótornyán
Vízi kirándulások
Hogyan fogtam ki a horgászt akinek a horgára akadtam?
Kis hegyen is lehet nagy túrát csinálni
Mi van a világszépe tetején, avagy Matterhorror
Egy éjszaka a jégszekrényben

EPILÓGUS


Térképek


Fotók

   


*****

Európában három hegy létezik számomra. A Mont Blanc ami a legnagyobb, az Etna ami a legsejtelmesebb és a Matterhorn a legszebb. Az összes többi csak amolyan szürke, érdektelen kőrakás. Úgy vagyok ezekkel a csúcsokkal, mint a legtöbb egészséges gondolkodású férfiú a nőkkel, szeretném lehetőleg egyszerre birtokolni (mit szépítsem a dolgot..., megmászni) mindhármat. A legtekintélyesebbet, a leghíresebbet feleségnek, a legszebbe(ke)t, leggyönörűbbe(ke)t szeretőnek, a legsejtelmesebbet, legszeszélyesebbet, legkiszámíthatatlanabbat csak úgy kedvtelésből az izgalom kedvéért.
Mindemellett ezekről a hegyekről, az iskolában bemagolt néhány száraz adaton kívül, alig tud valamit az átlagember, pedig földrajzilag közelebb vannak hozzánk mint bármelyik más, sokkal jobban publikált társa. És még valami ami izgatja a hozzám hasonló, egészségtelen gondolatvilágú fickók fantáziáját és borzolja a normális emberek idegeit...
Ottjártamkor a Mont Blanc-on a nyár végéig, a sajtó szerint 11-en haltak meg. A Matterhorn-ról történő eljövetelem után néhány nappal három német haláláról tudósítottak a svájci lapok, az Etnát pedig azt hiszem nem kell bemutatni hiszen, az emberek mellett jó néhány épület is áldozatává vált már a történelmi idők folyamán. Ugye szinte hihetetlen, hogy még a XX.század végén is vannak olyan helyek a civilizáltnak mondott kontinensünkön is, ahol modern technika ide, a tudomány vívmányai oda, mégis csak egyedül magában bízhat az ember a természet erőivel szemben és sajnos van amikor ez utóbbi kerekedik fölül.
No, de induljunk el ezekre az izgalmas tájakra. Pakoljuk össze a csomagunkat és szálljunk föl az első, nyugatra tartó vonatra. Nem kell nagy hűhót csapni, csak úgy egyszerűen induljunk neki mintha feleségünk anyukájához (gyengébbek kedvéért, anyósunkhoz, csak az olyan csúnya szó) ugranánk el Dunaalmásra hétvégi látogatóba...

.

...A langyos nyáréjszakai vihar menydörgéssel szenderít föl álmomból.
-”Ez a büdös kráter egy percre sem tud csendben maradni.”- zsörtölődök félálomban, miközben orrommal ösztönösen a levegő kéntartalmát szimatolom.
-”Vagy talán mégsem a kráter az hanem valami kőomlás hangja, vagy az óceán dübörgése!”- kapom föl fejemet, de a párna puha tapintása egy kicsit megzavar, sehogyan sem illik bele ebbe a rideg környezetbe, a sziklákkal keményített világ képébe. Egy darabig bambán, értetlenül, álomittasan bámulok magam elé.
-”De hiszen itthon vagyok, csúcsaikkal a felhőket karcoló hegyektől, tengermorajtól távol, a földhözragadt, poros Alföld kellős közepén.”
Fejem a párnára visszahajtva, jólesően fészkelem magamat közelebb a mellettem szuszogó feleségemhez. Lám csak, ugyanolyan maradandó nyomot tudnak hagyni a lélekben a hegyek, a kalandok, a tengerek, akárcsak az emberek.


*****


(...) A kigondolt ötletet nyomban tett követi és a kézbefogott zsinórvéggel [búvár] már úszik is befelé a hatalmas kékségbe. Nyugodtan, egyenletesen tempózik, nem sietős a dolga. Ezalatt a zsinór másik végén lévő horogra akasztott halszeletke vagy 80 méter távolságra követi. A kigondolt tervnek megfelelően a búvár jó darabig a parttól távol, de azzal párhuzamosan halad és csak utána kezdi el a nagyívű fordulóját, amikor váratlan dolog történik...

-„Ez az átkozott horog elakadt a kövek között.”- gondolja magában, miközben bosszúsan fordul vissza, de ekkor a damilt szorongató kezén hatalmas rántást érez.

Egy pár pillanattal ezelőtt a horgász pecabotja kapást jelzett, de micsoda kapást...!

-„Mekkora lehet ez a hal ami így tudja rángatni a bot végét?”- gondolja a horgász mialatt a páratlan fogás izgalmától remegő kézzel kezdi fölcsévélni a zsinórt.

-"Hogy rángat...! Hogy rángat...! Micsoda zsákmány! Bár csak megpillanthatnám!”- tekint körbe a vízalatt a búvár miközben a zsákmányt fürkészi.

Eközben a horgász szabályos küzdelmet folytat a kapitális méretű fenevaddal ami úgy látszik kitűnő erőnek örvend mert, jottányit sem akar fáradni, még mindig vad dühvel rángatja a horgászzsinórt.

-"Még szerencse, hogy nem a nyílt tenger felé húz..., akkor lennék csak nagy bajban, ha a nyiltvíz felé indult volna meg velem.”- örvendezik a búvár mialatt a felszínre emelkedik friss levegőért.

A horgász homlokán már izzadtság gyöngyöz amikor érzi az utolsó, a legnagyobb rántást..., aztán semmi. Újból minden nyugodt és csendes.

-"Vastagabb zsinór kellett volna, akkor nem úszott volna el.”- bosszankodik a horgász.

-"Na most mi van...? Kiszakadt a horog a szájából, vagy az a dög elszakította ezt a bikaerős damilt?”- morfondírozik magában a búvár, mert ebben a pillanatban az ő küzdelmének is vége szakad.

Amint a vízalatt magához húzza a zsinór túlsó végét csodálkozva veszi észre rajta az övébe beleakadt kisebb horgot, ami mögött még vagy egy méternyi vékony damil tekereg. A felszínre kikukkantva körbesandít a víz fölött. A messzi parton megpillantja a bosszankodó horgászt, amint valami vastag horgászzsinór után matat a táskájában. (...)


*****


(...) A több mint 3000 m magasan fekvő központi krátereket magában foglaló, éles, szúrós lávasalak rögökből fölépülő „domb” tetején hatalmas „lyuk” tátong. Bár az innenső pereme viszonylag sík, a túlsó oldal jó 60-80 méterrel magasodik fölém. Vadul szabdalt sziluettje fölé éppen most emelkedik a kora reggeli napkorong, amit a kráterből és a felszín környező repedéseiből előtörő sűrű gázfelhők minduntalan eltakarnak előlem. A középső kráternek csak az északi peremén tekintek a mélybe. Amikor a gázkiáramlás csendesül, alkalom kínálkozik a kráter belsejébe történő betekintésre is. Feszült figyelemmel várom ezt a néhány pillanatig tartó tünékeny alkalmat. Kezem már rég rágémberedett fényképezőgépemre, de nem merek kesztyűt húzni, mert bármely pillanatban készen kell állnom az exponálásra, ha nem akarok „lecsúszni” a hirtelen előtűnő, hátborzongatóan gyönyörű látványról. A kráterben kavargó füstön keresztül időnként böfögéshez hasonló hangok szűrődnek keresztül. „Úgy látszik elrontotta a gyomrát az Öreg.”- fut át agyamon a komisz gondolat, de a következő pillanatban már meg is bánom, hogy ilyen pimaszul gondolkodok Róla, mert úgy látszik a hegy gondolatolvasó és máris jólneveltségre akar tanítani. A nyugodt „böfiket” ugyanis hirtelen fület tépő, az ember lelkéig hatoló ordítás szakítja meg.

A hang olyan erős, hogy teljesen körbevesz, magába zár, az irányát is lehetetlen megállapítani. Az iménti nyugalom egyszeriben szerte foszlik. De mitől...? Önmagában a táj csöppet sem vészjóslóbb a néhány másodperccel ezelőttinél. A gázok szúrós szaga sem aggasztóbb a megszokottnál. Bár a kráter laza anyagú, omladékos pereméről időnként ez idáig is kövek hullottak a mélybe, azonban a perem egyenlőre még a helyén van és a néhány évvel ezelőttihez hasonlóan, még nem szakad a kráterbe. Egyedül ez a hátborzongató hang, ez az ami most teljesen megbénít.

Egyszerűen nem tudom mi történik körülöttem..., az ég szakad e, vagy a föld indul. Értetlenül, megzavarodva, elakadt lélegzettel, ereimbe fagyott vérrel meredek a lábaimnál kavargó gázba, mintha az meg tudna felelni. És jól sejtettem...! A forgatagból ebben a pillanatban izzó kövek emelkednek ki. Sebességükből ítélve még sokáig emelkedni is fognak. De lesz e akkora szerencsém mint tegnap a DNy-i kráternál, ki tudja hol érnek majd földet a tőlem karnyújtásnyira elszáguldó lövedékek? Még arcomba csap a hegy forró, kénes lehelete mielőtt teljesen hátat fordítok a kráternek, aztán már csak a talpam alatt billegő köveket, a tüdőmet ismételten kitöltő friss, tiszta levegőt, a maró gáztól égő szememet érzem, a mögöttem kattogva lehulló kövek hangját hallom. Bár a hideg csontig hatol, a homlokomról elszabadulva egy izzadságcsepp most mégis végiggördül a szemüvegemen.

Ha ennek az átkozott hegynek (bocsánat „csodás domborulatnak”) az volt a célja, hogy a nadrágomat berezeljem, akkor vulkánom büszke lehet magára mert ez kis híján sikerült is elérnie. Remegő lábakkal kapaszkodom vissza előző megfigyelőhelyemre. Az ordítás mostanra méltatlankodó, az ácsorgó gőzmozdony pöffenéseihez, szisszenéseihez hasonló fújásokká szelídült. A kürtőből kiszabadult hangok a kráterfalaknak ütközve, onnan visszaverődve sokáig kóvályognak a hatalmas üstben mire teljesen elenyésznek. Amint újból a kráterperemen állok, nem akarok hinni a szememnek.

Előző produkciójával mérgét kiadva, füstölgését szüneteltetve, az iménti gázokat eloszlatva, (talán visszarettenthetetlen elszántságomat látva és azt megjutalmazva) a vulkán bepillantást engedélyez a lelkébe. A látvány pazar! Lábaim alatt vagy száz métert szakad függőlegesen lefelé a kráterfal. Odébb a perem a szakadék fölé boltozódik. Az ingatag sziklákat mindenhol fehér, kékes, zöldes és a sárga számtalan árnyalataiban tündöklő ásványkiválások ékesítik. A kráter oldalfalából is számtalan helyen gáz tör a szabadba. Alul,- mint egy amfiteátrum küzdőtere -, viszonylag sík kör alakú terület, koromfekete salakkal terítve.

És igen..., a mélyben ott van a dolgok lényege, minden esemény okozója, hajtómotorja, a feketeség közepén tündöklő, vörösen izzó, enyhén füstölgő kürtő maga, ami maga köré köpködi az izzó követ. Sőt több is. Nyugtalan belsejük minduntalan ki-kilöttyen belőlük. És ez a hang..., a hangok csak úgy feszítik belsőmben a gerinchúrt. Sokáig fogva tart a hely varázsa a látványa megbabonázza a szemlélőt. Szemeimmel falom magamba a látványt, fényképezőgépem is kattan jó néhányat. Ha rajtam múlna, talán itt tölteném az egész napot, de „amaz” megunja a dolgot és egyre sűrűbb füsttel takarja el a képet. Ráadásul, hogy biztosan megelégeljem a szájtátást jó adag klóros-kénes gázt fúj felém. Fuldokolva menekülök a kráterperemtől minél távolabbra. Ez utóbbi sunyi akciót nagyon zokon veszem és sértődötten indulok a csúcskráterek következő tagjának felkutatására.

Addig-addig kapaszkodok, botorkálok fölfelé, amíg legvégül elérem a legészakibb krátert is. Ennek kürtője a délnyugati oldalon, a fenéktől kissé föntebb, a kráterfal oldalából nyílik. Az alagút méretű, kemenceként izzó nyílás mintha lélegezne. A belőle előtörő ritkás füst valamilyen okból pulzálva tör elő, sőt ide-oda lengve, megtorpanva kissé még vissza is szív belőle a hatalmas száj.

De, ha jól látom amott mintha le lehetne ereszkedni a kráter belsejébe! Na nézzük csak...! Igen,... igen ezen a „laposabb” részen valóban van remény a lejutásra (és remélhetőleg a visszajutásra is). Nem,... ez tiszta őrültség! Ááá..., dehogy..., nem ilyen hülye nem lehetek. Hogy’ lehet egy ilyen marhaságot kitalálni! Térj észre ember...! Egyedül nekivágni egy ilyen vállalkozásnak ez egészségtelen gondolkodásra vall. Azonban nem tehetek semmit, érzem amint a kacér gondolat egyre inkább ráborúl agyamra és teljesen birtokába veszi tudatomat, hiába próbálok küzdeni ellene...Mi lesz ha hirtelen az előzőhöz hasonló erupció, vagy netán gázkitörés következik be? Onnan bentről nem lehet olyan egyszerűen elszaladni mint a peremről! Ha nem is üt agyon azonnal a lehulló kőzet, ha nem is fojt halálra a gáz, eszméletemet elveszítve senki sincs aki segítsen rajtad.

De hiába az építő szándékú belső párbeszéd az őrült gondolat már fészket rakott tökfejem legsötétebb, számára leginkább táptalajt nyújtó zugában. Egyre inkább érzem a kellemes bizsergető érzést; átengedni akaratomat számára, nem tenni semmit e gondolat uralmának igája ellen. Elvégre az embernek nem adatik meg mindennap, hogy szemtől szembe zargathassa magát az ördögöt. Na mi lesz már...!? Mire vársz...? Induljál már neki!

Az omlékony, csúszós törmeléken hamar lejutok a kráterfal ellaposodó részéig. Körülöttem égbe tornyosuló, függőleges, ásványkiválásoktól tarka falak meredeznek. Föltekintve rájuk, az az érzésem mintha rám akarnának borulni. Látványuk csak úgy préseli össze lelkemet. Akármerre tekergetem a nyakamat, mindenhol, még egész fönt is süvítve törnek elő a gázok. Ha a „pokol tornáca” jelzőt idáig erőltetettnek, elkoptatottnak is tartottam most mégsem tudok más kifejezést találni. (Pedig az említett helyen még sohasem jártam ezért nem tudom, hogy a hasonítás mennyire fedi a valóságot.) Nem lepődnék meg, ha szigonyhegyű vasvilláját a lábaközé kapva, bojtos végű farkát fölvetve, szarvacskáit előreszegve, meztelen szőrős hátát begörbítve, mérgesen fújtatva, patás lábain maga Lucifer trappolna elő.

Teszek még néhány métert előre. Most nagyjából egy magasságban, talán 50 méter távolságból, megszeppenve nézek farkasszemet a túlsó oldali kürtőnyílással. Innen jól bele láthatok a hegy izzón kavargó gyomrába. Igen, itt vagyok kettesben a Föld élő testével, a hegy lelkével, a nagy életadóval, a nagy gyilkossal. Személyes, bensőséges, magasztos hangulat hatalmasodik el rajtam, amit azok az autóval utazó hígvelejűek, sohasem érezhetnek amott, odaát a „Filozófus háznál”. Valóságosan magába foglal a hegy és én mozdulni, lélegezni is alig merek a megilletődöttségtől, no meg a félelemtől. Szégyen, nem szégyen, a Föld mérhetetlen erejét testközelben érezve, hozzá képest mérten saját lényem jelentéktelenségére ráébredve megremegősödnek az inaim. ... az ereszkedés nehezén már túl vagyok és a könnyű, lapos terepen még közelebb mehetnék a nyíláshoz, (...)


< VISSZA A FŐOLDALRA

<Click here AZ ELŐZŐ OLDALRA